RDly
Hogy mi a baja a szerzőnek Péccsel, és hogy jön ide az ötéves terv, (ne is) találgassa az olvasó, az azonban tény, hogy Pivonka bá' szívesen tölti idejét Erdélyországban is, különösen annak Csíkvidékén. Meglepő lehet ez, hiszen ott élő székely népek többnyire nem beszélik csehbarátok nyelvét, de még a másutt jól bevált junó-t (lásd: you know) is csak kevesen hajlandók szájukra venni. Titkuk nyitja ezzel szemben éppen az, hogy igen mívesen beszélik a magyar nyelvet, és ezt Pivonka, ha teheti, szívesen hallgatja. Mondhatjátok persze, hogy: "érdemes ezért 800 km-t rossz utakon bumlizni, mikor a Lajtán túl ekkora távot megtéve, még a hátsódat is megtisztítják?" Hát, ha tennék is, erre ne legyen gondjuk, kitörlöm azt én magamnak, és ebbéli kérdésekben amúgy sincs helye mérlegelésnek. Tény, hogy 1979-80-ban, mikoron P. a Mecsekalján kereste az élet savát, nemcsak borstörésben volt része. Akkor még azt hitte, be kell utaznia keletet-nyugatot, s ezt meg is kezdte. Hogy eközben suliba járni hogy kellett volna, ma sem tudom, tény, hogy végül másutt vágták hozzám a diplomát. De kit érdekel ez, hisz diplomát szerezni mindenki tud, sokkal fontosabb kérdés, hogy a 90-es évek derekán a Szeredán jónevű szakmaibelije tette igazán értékes vidékké P. számára Erdélyországot. Meg kell vallani ugyanis, hogy a 80-as esztendőkben csehirányú elfoglaltsága okán nem nagyon maradt ideje Erdélyre. Nem erősítette ebbéli meggyőződését az 1993 nyarán tett első látogatása sem a bizonyos körökben kurrensnek tekinthető Középlokon sem. A gyimesi, neves vendéglátók agya számításokat és kalkulációkat folytatott, ami aláhúzta a tételt: vissza a természetbe! Bizonyára erős misztifikációra éhes és fogékony természetem súgta, hogy odaát tisztább mederben folynak az emberi kapcsolatok, ám azt hiszem, hogy enyhe csalódással éltem meg ennek ellenkezőjét. Tény azonban, hogy a természet látszólagos érintetlensége erősebb sugallat volt akkor, és kellő alap, ahhoz, hogy újból megcélozzuk a Hétvárast, mert a csehek valamiért így nevezik e tájat. Még jó, hogy a 90-es évek derekán az SBNYK szilárdabb magja ún. gyalogtúrákat tart, amely nem kerülheti el a Hargitát sem. Kedves ismeretlen ismerősünk, Ernő fogad, és azt mondja: medvék! Nem megyünk hát gátlástalanul szana-széjjel a vidéken, de emberünk olyan programokat szervez nekünk, hogy kezd visszatérni Erdélybe vetett, megingott hitem. Jól esik, hogy nem vágják e fejedhez: magyar ember bort iszik, sőt büszkén ismertet meg minket a csiki barnával, s világossal. Jók, na! Ernő és Mici jó házigazdák, sziporkoznak a programok, és győzzük. Ha kell, szász erődtemplomokat bámulunk együtt vagy kalákáknak örülünk, de nem múlhat el látogatás bográcsos pityókával megtámogatott gomba-, köménymag, gyógynövény-gyűjtés nélkül sem, amely mellé patakhideg csiki sör, no meg egy kis hagyományos nápolyi dukál. Ezer csodát látok mofetták, feredők és borvízek képében, miközben eltölt az öröm, hogy valóban lelassult az idő. Asszem szerencsés vagyok, hogy ilyen nemes népeket ismerhettem meg e távoli közelségben, amely fenséges fenyveseivel amúgy is mindig elvarázsol. Vinete, ikrasaláta, rókagombás tojásrántotta, szamócatorta, savanyúleves, Istenhozott-pálinka és a patakszám csiki sör. Már magában jól hangzik. Mindez megspékelve egy kis Hargitával és Gyimesi hágóval, s végül, de elsősorban nagyszívű házigazdákkal, nem több, mint maga a felhőtlen boldogság. Jut eszembe: mikor megyünk már Erdélybe, na...?